A kút mellett romladozó kőfal húzódott.
Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem
a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy
beszél valakivel.
- Hát nem emlékszel rá? - mondta. - Nem egészen
itt volt!
Erre egy másik hang felelhetett neki valamit,
mert ő megint erősködni kezdett:
- Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem
egészen ez...
Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig
nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:
- ...Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik
a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.
Már csak húszméternyire voltam a faltól, de
még most sem láttam semmit.
A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán
azt kérdezte:
- Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem
fogok sokáig szenvedni?
Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig
nem értettem a dolgot.
- Most pedig menj el - mondta a kis herceg.
- Le akarok jönni innét!
Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen
hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak
a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel.
Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni
kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba,
olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes
kis nesszel eltűnt a kövek közt.
Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska
hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.
- Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?
Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké
a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam
vele pár kortyot.
De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan
nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy
meglőtt madáré.
- Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod
a gépedet. Most aztán hazatérhetsz...
- Honnan tudod?
Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden
várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.
Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:
- Én is hazamegyek ma... - És szomorkásan
hozzátette: - De az sokkal messzebb van... és sokkal nehezebb...
Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik.
Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt,
mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek,
hogy visszatartsam...
Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben
járt.
- Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája.
Meg a szájkosár...
Szomorúan elmosolyodott.
Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán
átmelegszik.
- Kedves kis barátom, te féltél...
Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért
szelíden fölnevetett.
- Este sokkal jobban fogok félni...
Megint belém hasított a jóvátehetetlenség
fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is,
hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás
a sivatagban.
- Kis barátom, hallani akarom még a nevetésedet...
De ő azt mondta:
- Ma éjszaka éppen egy éve. Ma éjjel a csillagom
pontosan a fölött a hely fölött lesz, ahol egy esztendeje földre hullottam...
- Kedves kis barátom, ugye, ez az egész csak
rossz álom, ez a kígyóhistória, ez a találkozó, ez a csillagmese...
Erre a kérdésre azonban nem válaszolt. Azt
mondta:
- Ami fontos, azt nem lehet látni...
- Persze...
- A virágokkal is így van. Ha szeretsz egy
virágot, valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. Minden
csillagon van egy virág.
- Persze...
- És a vízzel is így van. Amit innom adtál,
olyan volt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt... Emlékszel?...
Nagyon jó volt.
- Persze...
- Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az
enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra
az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden
csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot
is adok neked.
Megint nevetett.
- Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani
a nevetésedet!
- Éppen ez lesz az ajándékom... olyasforma,
mint a víz...
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik.
Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem
egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák.
Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind
hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak...
- Hogyhogy?
- Mert én ott lakom majd valamelyiken, és
ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan
lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan
csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
És megint nevetett.
- S ha majd megvigasztalódtál (mert végül
is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél
velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem.
És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a barátaid
nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te
meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!"
Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz...
És nevetett újra.
- Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni
tudó csengettyűt kaptál volna tőlem...
És újból nevetett. De aztán elkomolyodott.
- Ma éjszaka... tudod... ne gyere el.
- Nem hagylak magadra.
- Olyan leszek majd, mintha valami bajom volna...
egy kicsit olyan, mintha meghalnék. Úgy bizony. Ne gyere el, semmi szükség
rá, hogy végignézd... Nem éri meg...
- Nem hagylak magadra.
Ő szemlátomást gondterhelt volt.
- Azért mondom... a kígyó miatt. Nehogy esetleg
téged is megmarjon... A kígyók komiszak. Puszta kedvtelésből is marnak...
- Nem hagylak magadra.
De valami megnyugtatta.
- Igaz, második marásra már nem marad mérgük...
Azon az éjszakán észre sem vettem, mikor kelt
útra. Nesztelenül megszökött. Mikor végre utolértem, elszántan, gyors léptekkel
menetelt. Csak ennyit mondott:
- Ó, hát itt vagy...
És kézen fogott. De még mindig bántotta valami.
- Nem jól tetted. Fájni fog neked. Olyan lesz,
mintha meghaltam volna, pedig nem is igaz...
Én csak hallgattam.
- Ugye, érted? Nagyon messze van. Nem vihetem
magammal ezt a testet. Túl nehéz.
Hallgattam.
- Olyan lesz, mint egy levetett, régi kéreg.
Mért volna szomorú egy levetett kéreg?...
Hallgattam.
Egy kicsit elbátortalanodott. De aztán újra
összeszedte magát.
- Tudod, milyen jó lesz? Én is nézem majd
a csillagokat. Minden egyes csillag kút lesz, rozsdás csigával. És mind
innom ad majd.
Hallgattam.
- Olyan mulatságos lesz! Neked ötszázmillió
csengettyűd lesz, nekem ötszázmillió forrásom...
És most már ő is elhallgatott, mert sírt...
- Helyben vagyunk. Most hadd menjek pár lépést
egyedül.
De leült, mert fél.
Aztán azt mondta:
- Tudod... a virágom... felelős vagyok érte.
Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi
kis tövise, hogy a világtól védekezzék...
Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva
maradni.
- Hát igen - mondta. - Ennyi az egész.
Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt.
Lépett egyet. Én moccanni se bírtam.
Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál.
Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan
a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.
Vote for polarhome |