A második bolygón lakott a hiú.
- Lám, lám! - kiáltotta már messziről, amikor
megpillantotta a kis herceget. - Meglátogat egy csodálóm!
Mert aki hiú, annak az összes többi ember
olybá tűnik, mint a csodálója.
- Jó napot! - mondta a kis herceg. - Fura
kalapja van uraságodnak.
- Arra való, hogy megemeljem - felelte a hiú.
- Hogy viszonozzam vele az ünneplést. De sajnos, soha nem jár erre senki.
- Úgy? - kérdezte a kis herceg, és egy szót
sem értett az egészből.
- Csapd össze a tenyeredet - javasolta neki
a hiú.
A kis herceg összeütötte a két tenyerét. A
hiú szerényen megemelte a kalapját.
"Itt már mulatságosabb, mint az imént a királynál
volt" - gondolta a kis herceg, és újra összeverte a tenyerét. A hiú meg
újra megemelte a kalapját.
Így ment ez öt percig; akkor a kis herceg
elunta az egyhangú játékot.
- Hát ahhoz mit kell csinálni, hogy a kalap
leessék? - kérdezte.
A hiú ezt egyszerűen elengedte a füle mellett.
Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást.
- Valóban nagyon csodálsz engem? - kérdezte
a kis hercegtől.
- Mit jelent az, hogy csodálni?
- Csodálni annyit jelent, mint elismerni az
illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a
leggazdagabb és a legokosabb.
- De hiszen te egyedül vagy a bolygódon!
- Azért mégiscsak tedd meg! Azért mégiscsak
csodálj!
- Csodállak - mondta a kis herceg, és egy
parányit megvonta a vállát. - Csak azt nem értem, mire jó az neked!
És sietve odébbállt.
"Szó, ami szó - gondolta útközben -, a fölnőttek
nagyon-nagyon furcsák."
Vote for polarhome |